A kisváros csendességét egy busz halk berregése csúfította el. A jármű nem volt túl bizalom gerjesztő látvány, még akkor sem ha az ember eltekintet volna a külsejére tapadt sártól, és rozsdától, amitől épp hogy csak látszódott a fehér máz. Ablakain aligha lehetett csodálni a tájat, a rengeteg portól, és repedéstől. Minden egyes bukkanónál félő volt, hogy szét esik a rozoga busz, ami jobb helyen lett volna már egy roncstelepen, mint az úton.
Nyikorogva lefékezett egy viszonylag nagy és modern épület előtt, amin nagybetűkkel díszelgett a Hajnalpír felirat. A Hajnalpír középiskola, bár elég sok diáknak biztosított tanulási lehetőséget, most mégis kihalt volt, amíg a buszról le nem robogott egy huszonkét fős társaság.
Szinte mindenki ott maradt az iskola előtt és várta a legjobb barátait, de egy páros, meg sem várva, hogy az osztályfőnök mondjon valamit, elindultak. Ruganyos léptekkel haladtak a közeli park felé, hogy keresztül vágjanak rajta és haza mehessenek.
- Dan? Nincs kedved hazakísérni? - kérdezte lágyan a lány, hajával pedig próbálta takarni az arcát elöntő pírt.
Daniel mosolyogva nézte, ahogy barátnője még jobban elpirul, mikor megfogta a kezét. Aranyosnak találta az ártatlanságát. - Kérned sem kell. - Egy pillanatra megállt, hogy egy apró puszit nyomjon a lány sötétszőke hajára, majd tovább mentek. - Még mindig nincs ötleted?
- Nincs. - morogta feldúltan - Azt hittem, hogy a kirándulás alatt megtalál a múzsa, de nem! Nem tudom mit csináljak...
- Miért nem írsz novellákat?
- Szoktam, de az nem olyan. Valahogy van egy külön varázsa annak, amikor te alkotsz meg egy egész történetet, benne sok karakterrel, sok helyszínnel és mi egymással. Amikor elkezded írni a történetet akkor még alig ismered a világot, amit megalkottál, de mire a végére érsz, már a valóságnál is jobban fogod, de ez még mindig nem minden. Ezt nehéz megfogalmazni.
- Értem... azt hiszem, de amíg nem jut eszedbe semmi hosszabb sztori, addig a novellák is jól, nem?
- De. Jobb mint a semmi. Félre ne érts, én nagyon csodálom a novella írókat és imádom olvasni őket, csak nem az én világom. - nagyot sóhajtva lökött egyet a hátán pihenő táskán - Azt hiszem nem nekem találták ki ezt.
- Dehogy nem! Már látok a boltokban egy könyvet. "Az érme két oldala, írta Faith Frawen."
Faith szélesen elmosolyodott, smaragdos szemeiben szeretett csillogott, ahogy a fiú meleg vigyorára pillantott. Ha más nem is, de egy jó dolog biztos történt vele a táborban. Megismerte Dainiel Pricet.
Mikor a táborban először elkezdtek beszélgetni, észre vette, hogy mennyire szeret a másikkal lenni. Azok a barna tincsek, amik szinte csillogtak a napban, a rikítóan kék szeme, ami pillanatok alatt a lelkéig látott, és a kedves mosolya, amivel akkor is feltudta vidítani, amikor azt hitte nincs lejjebb, pillanatok alatt beszippantották és nem eresztették.
Persze nem volt tökéletes, ahogy senki más sem, de ezeket az apró, szépség és személyiség hibákat, valahogy mindig képes volt elrejteni. Faith úgy érezte, hogy tényleg ő volt a legjobb dolog, ami a táborban történt vele ötlet hiány, ide vagy oda.
Miután keresztül vágtak a parkon, elértek egy családi házhoz. Nem volt túl nagy, mégis barátságosnak tűnt a maga barack színével és nagy ablakaival, amikben virágok csüngtek. A kertben szétszórva volt egy tenisz ütő, egy focilabda és rengeteg akciófigura, amik kissé már megviseltek voltak.
Faith és Daniel megálltak a piros kerítés előtt egy apró csókra, majd a fiú sarkon fordult és elment. Faith egy ideig nézte ahogy távolodik, majd besétált a házba.
- Megjöttem! - kiabálta az előszobában állva. Dübörgő léptek, gyerek kacaj és egy női, figyelmeztető hang után, megpillantott egy szőke, kócos kisfiút, aki egyenesen Faith kitárt karjaiba vetette magát. - Szevasz, öcsi.
- George, mondtam hogy ne rohangálj a házban - Egy nő lépett ki a jobb oldali ajtón, és elmosolyodott. - Gondolom elfáradtál?
Faith felnézett az anyára, aki mélybarna íriszeivel őt nézte. Porcelán bőrén apró szeplők táncoltak, sötétbarna haja egy szoros kontyba volt fogva. Csontos kezei között, egy tányért törölgetett.
- Igen. Szeretnék egy kicsit pihenni. A beszámoló gondolom ráér vacsiig?
- Persze, kincsem - egy gyors puszit nyomott a lánya homlokára, majd vissza indult a konyhába - George, te gyere segíts nekem vacsorát főzni.
- De én Pacával akarok lenni. - nyafogott a kisfiú és szinte látni lehetett a zöldes barna szemeiben a könnyeket.
- Mit szólnál egy alkuhoz? - kérdezte játékosan Faith, majd egy könnyed mozdulattal az ölébe kapta a négy éves kisöcsét - Én most felmegyek piheni, te mész anyának segíteni a vacsiban. Miután megettük, amit főztök és mesélek a kirándulásról, el mész megfürdeni
- Együtt fürdünk!
- Akkor megfürdünk - vigyorgott Faith -, aztán te leszel a főnök és azt játszunk, amit akarsz lefekvésig. Mit szólsz?
- Amit én szeretnék játszani?
- Amit te szeretnél játszani.
George bólintott, majd kimászva Faith öléből berohant a konyhába. Faith elindult sobája felé, ami a folyosó végén kapott helyet, de megtorpant, mikor az édesanyja utána szólt.
- Mond! - kiabálta vissza.
- Gyere ide egy kicsit, nem akarok kiabálni.
Faith sóhajtva engedelmeskedett és megtámaszkodott az ajtóban. - Hallgatlak.
- Át kéne majd menned Martha nénihez és vinni neki egy kis vacsorát.
- Miért nem főzött magának? Elég fit a maga hatvan évével, nem jelentene neki gondot.
- Vizsgálatra ment és nem volt rá ideje. tudod, hogy mostanában rendetlenkedik a lába. Tegnap is, akkor volt a térde mint egy tenisz labda.
Faith kétkedve összeráncolta a szemöldökét. Nehezen tudta elképzelni, hogy annak a fiatalos öreg nőnek, akinek még mindig, szinte tökéletes alakja van, bármi baja lenne az egészségével. Végül egyszerűen, csak bólintott és a szobája felé indult ismét. - Majd szólj, ha készen vagy és megyek.
Mikor belépett a birodalmába, leheveredett a puha ágyra. Napok óta most volt először igazán csend körülötte, amiért kimondhatatlanul hálás volt, még akkor is, ha tudta, hogy hamarosan ennek is vége, mert az öccse megfogja unni a főzést és kitalál valami játékot. Valamit ami zajjal fog járni.
Tekintette az ágy mellett lévő íróasztalra siklott, amin még mindig ott volt a laptopja úgy, ahogy ő hagyta. A fekete képernyő hívogató volt a számára és beakarta kapcsolni, de végül elvetette az ötletet. Még mindig nem volt ihlete, akkor meg mi értelme lett volna a fehér képernyőt néznie a fekete helyet?
Vissza fordul a plafon fele és hagyta, hogy az egyre nehezedő szempillái lecsukódjanak.
Az utca kihalt volt, csak egyetlen egy ember sétált arra. Fekete pulcsijának kapucniját mélyen a fejére húzva, ügyelve arra, hogy még a szemét se lássa, aki véletlen szembe találkozva vele. Az egyetlen amit megtudhattak róla az emberek ránézésre, hogy egy férfi, aki talán a harmincas évei elején járhat.
Kezeit a pulcsijának zsebében pihentette, szorosan markolva egy szépen kidolgozott, cikkormányos tőrt. A markolata tökéletesen belesimult a tenyerébe, egyértelműen külön, neki lett tervezve és valószínű volt, hogy borsos árat fizetett érte.
Volt valami a kisugárzásában, valami ördögi, ami miatt az ember ösztönösen elkerülte volna. Szinte kézzel tapintható volt körülötte a fekete, vérszomjas aura.
Megtorpant és oldalra fordult, végig nézve a házon. Egy könnyed mozdulattal átugrotta a kerítést és egyenesen az ajtóhoz sétált.
Faith egy lábon egyensúlyozva rángatta magára a cipőjét, miközben megpróbálta nem elejteni a kezében tartott, gőzölgő sült csirkét. Minél gyorsabban leakarta tudni ezt a látogatást. Nem volt semmi problémája Martha nénivel, sőt, kifejezetten szerette a nőt, a maga hóbortos képzelgéseivel.Az egyedüli problémája az idővel volt, mert már ő maga is nagyon éhes volt és ezen a tényen nem segített a sült illata.
- Gyors leszek. - szólt vissza az édesanyjának, majd kilépett az ajtón.
A szél lágyan simított végig a fedetlen, elefántcsont bőrén, amit ő egy apró mosollyal nyugtázott. Szerette a szelet, még akkor is, ha sokszor bosszantotta fel, mikor a tökéletesre beállított haját változtatta szénakazallá.
Ajkain gyengéd görbével sétált át az övéjüknél jóval nagyobb házba. A krémszínű falak régi ismerősként köszöntötték, ahogy a sötétbarna ajtó is megtette. Szinte látta lelki szemei előtt, ahogy kalapot emelnek neki és egy jókedvű "sziával" üdvözlik.
Kuncogva nyomta meg a csengőt és várta, hogy Martha néni a maga fekete és ősz hajával és gyerekes vigyorával beinvitálja. Előre látta, hogy a nő, kissé ráncosodó bőrére szolid és csinos sminket kent, amihez egy tökéletesen passzoló ruhát vett fel. Martha mindig is rajongott az összhangért, és nem egyszer okította ki Faith-et is, hogy hogyan öltözködjön.
Faith szemöldök ráncolva nyomta meg még egyszer a csengőt, majd megint megnyomta, miután ismét nem nyílt ki az ajtó. Ez nem volt normális. Martha néni mindig a lehető leggyorsabban ajtót nyitott, vagy legalább oda szólt, hogy szabad. Egyáltalán nem volt rá jellemző, hogy megvárakoztassa a "vendégeit", még ha hívatlanok is voltak.
Nagyot nyelt és hagyta, hogy a rossz előérzett rátelepedjen a gyomrára, görcsbe rántva azt. A lábujja hegyétől a feje búbjáig kirázta a hideg, mikor a - abban a pillanatban a hőség ellenére annak érezte - jeges kilincsre rakta a kezét és lenyomta. Az ajtó nyikorogva kinyílt, így Faith bátortalanul beljebb lépett.
- Martha néni? - kérdezte erőtlenül, ahogy egyre beljebb sétált, végig haladva az előszobán, a konyhán és az ebédlőn. - Martha néni! - kiáltotta kétségbeesetten remélve, hogy a nő csak alszik, és majd felébred a hangjára.
Ajkába harapva lépett be a nappaliba, ahol egyből megcsapta egy furcsa, fémes bűz. Körbe nézett. Az ajkai megremegtek, az arcából kifutott a vér, kis híja volt, hogy össze nem rogyott. Megtalálta. Megtalálta Martha-t. Ott feküdt a nappali közepén. A saját vérében.
Remegve rohant oda hozzá és mellé rogyott, majd erőtlenül a hátára fordította az idős nőt. Martha kissé hörögve vette tudomásul a helyzet változást, majd mikor meglátta ki fordította meg, elmosolyodott. Az ajkáról egy csepp vér csöppent le, de nem törődve ezzel, rekedtesen felnevetett, ami inkább hatott morgásnak.
- Örülök, hogy te találtál meg - hörögte erőtlenül.
- Ne beszéljen! Hívok mentőt! - könnyeivel küszködve előhalászta a telefonját, de Martha a kezére csúsztatta sajátját.
- Nekem már mindegy, drágám. - a mosoly lehervadt az arcáról - Jól figyelj. Nincs sok időm. Jegyezd meg, a mesék valóságosabbak mint hiszed, és véresebbek is.
- Miről beszél? - Faith hagyta, hogy a könnyei lefolyanak az arcán.
- A kulcs, a kulcshoz vezető út 564, 130
- Ez mit jelent? Martha néni semmit nem értek! Kérem, hadd hívjam a mentőket...
- Igazán boldoggá tettél, drágám. Vigyázz... magadra - suttogta elhalló hangon Martha, majd kihunyt a fény a szeméből.
Faith dermedten nézte a nő élettelen kék szemeit. Remegő kézzel, öntudatlanul pötyögte be a számokat a telefonba, majd mikor az kicsenget, kitört belőle a zokogás.
- Jelentek... jelentenem kell egy gyilkosságot
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése