A szobában uralkodó félhomály tökéletesen illeszkedett Faith borús hangulatához. Mozdulatlanul ült az ágyán és csak bámulta a takaró apró ráncait. Élettelenül csillogó szeme alatt hatalmas, pandás fekete karikák húzódtak, bőre sápatag volt, a haja rendezetlen. Inkább tűnt az ember számára egy középkorú, életunt nőnek, mint egy kamasz lánynak.
Az éjjeli szekrényén az érintetlen tányérok halmokban álltak, különböző ételekkel, amik közül egy némelyik lassan romlásnak indult. Lassan öt napja gyűjtögeti szorgalmasan őket, és csak nagy ritkán harap bele a legfrissebbekbe, hogy csillapítsa az éhségét.
Akaratlanul is bekúszott a kép az elméjében, ahogy Martha a saját vérében ázva várja a halált az ő karjaiban.
564, 130 - suttogta egy hangocska mellette, nem először. Kezdte úgy érezni Faith, hogy megbolondult, hisz senki sem volt rajta kívül a szobában.
A telefonja megcsörrent, majd elhallgatott. Ez volt az ötödik. Nem tudta ki az, nem nézte meg. Nem is akarta tudni. Csak annyira volt szüksége, hogy egyedül maradhasson a gondolataival és az érzéseivel, amik a napok alatt egy cseppet sem változtak.
A digitális órája felvillant. Öt óra volt.
Tekintette az ajtóra siklott, ami nem akart megmozdulni. Szemöldök ráncolva szugerálta tovább a fát, de az még mindig sziklaszilárdan állt.
Nagyot nyelt és a rémület elsöprő erővel tört rá. Már bekellet volna jönnie az édesanyjának. Mindig fél öt és öt között hozz neki vacsorát, ő pedig kizavarja.
Remegő lábbakkal feláll és az ajtóhoz sétál. Reszketve megfogja a fagyos kilincset és óvatosan lenyomja. Nem akar túl nagy zajt csapni.
Kilép a szobából, de mielőtt bezárná azt, megragad egy csészét az asztaláról. Görcsösen markolva sétál, szinte nesztelen léptekkel a nappali fele, ahonnan halk beszédfoszlányokat hall. Nem az anyjáé, de egyértelműen rémültnek tűnik számára a nő.
Rosszabbnál rosszabb forgató könyvet képzelt maga elé, ami kicsit sem segített a rettegésén. Kénytelen volt a falnak támaszkodni, hogy össze ne essen, mielőtt elérné a nappalit. Ha tehette volna, már réges-régen elfutott volna, de túlságosan féltette ahhoz a családját.
A nappaliba vezető boltív előtt megtorpant, és a falnak vetette a hátát. Óvatosan kihajolt, hogy kikémleljen, de senkit nem látott, csak a szundikáló anyját és öccsét a kanapén.
Szemöldök ráncolva, még mindig zakatoló szívvel vette tudomásul, hogy semmi bajuk, mégsem tudta hova pakolna az ijedt női hangot. Ajkába harapott és lázasan törte a fejét, de nem jutott sokra.
Készült vissza menni a szobába, amikor ismét felhangzott az iménti hang, a Tv-ből ezúttal máe sokkal érthetőbben. Faith akaratlanul is felkuncogott saját butaságán, hogy nem jött rá elsőre, hogy honnan jön a beszéd foszlány.
~ Istenemre mondom, hogy egy sárkány volt! Nem bolondultam meg vénségemre! Kérdezzék meg a szomszéd asszonyt, ő egy tündért látott!
A hátérben álló emberek gúnyolták és kinevették szegény öregasszonyt, de Faith valahogy ezen nem tudott nevetni. Sárkány és tündér. Mese lények.
~ Mint ahogy azt láthatták, kedves nézőink, ilyen és ehhez hasonló bejelentések érkeznek az ország minden tájáról. Kedves törpékről, vérengző orkokról és sellőkről beszél mindenki.
- Jegyezd meg, a mesék valóságosabbak mint hiszed, és véresebbek is.
Faith kezéből kicsúszott a táviránytó. Hangos csattanással földet ért, amire édesanyja nyitogatni kezdte a pilláit. Tekintette egyből a lányra siklott, aki falfehér, reszkető ajkakkal bámulta a híradót.
Egy pillanatnyi habozás után felállt és oda sétált Faithez. Gyengéden végig simított a felkarján, mire a lány ijedt kismadárként arrébb rebbent tőle.
- Kincsem, minden rendben?
- Persze - motyogta csendesen - minden rendben. Elmegyek sétálni.
- Biztos vagy benne?
- Igen, nem lesz bajom.
Köszönés nélkül sarkon fordult és elindult az ajtó felé. Léptei nehézkesek voltak, egészen úgy érezte, mintha vas cipőt húzott volna fel, topán helyet.
Ahogy kilépett a friss levegőre a kellemes szellő csiklandozta az arcát, ami apró mosolyra késztette. Mindig is szerettet a szabadban lenni és már hiányzott ez a szobában töltött napok alatt.
Jókedve abban a pillanatban elillant, ahogy tekintette a másik házra tévedt. Végig futott a borzongás rajta, de már nem volt vissza út. Nagyot nyelt, majd oda sétált a kerítéshez. A pirosra festett fák óriásinak tűntek számára abban a pillanatban, pedig nem egyszer megmászta már.
Miért is nem a kapun megyek, mint minden normális ember? - tett szemrehányást magának, és megrázta a fejét - Mert tilos bárkinek is bemenni a házba, és az őr is a kapu előtt van, jelenleg pedig ki takar a fa.
Görcsösen rámarkolt mindkét kezével egy egy fára, majd némi teketóriázás után átugrotta a csekély egy métert. Gondolkodás nélkül ugrott a ház takarásába, ugyanis a puffanást meghallotta az őr és felé nézett. Szíve a torkában dobogott. Nem akarta, hogy elkapják és még őt vádolják meg a gyilkossággal. Így is elég neki feldolgozni, amit látott.
Kétségbeesetten megrázta a fejét, hogy elzavarja a szemei elé kúszó rémképeket, Martha néniről. Nem akart most meghátrálni. Már eldöntötte, hogy kideríti mit rejtegetett az a nő.
Mikor látta, hogy az őr vissza fordult az utca felé, nesztelen léptekkel a hátsó fészer felé vette az irányt. Emlékezete, hogy sokszor említette neki a kis helyiséget, sokszor látszólag a semmiből. Biztos volt benne, hogy Martha csinált oda valamilyen vész kijáratott, amilyen paranoiás volt.
Nem alaptalanul. - futott végig a gondolat Faith fejében. Könnyek gyűltek a szemében, de ajkába harapva türtőztette magát. Nem sírhat.
A fészerhez érve, összeráncolta a szemöldökét. A lakat, amit mindig gondosan a helyére rakott Martha, most sehol nem volt.
Óvatosan meglökte az ajtót. Fürkészve vonszolta végig a tekintetét a raktár minden apró négyzet centiméterén, keresve valami oda nem illő dolgot. A legkisebb lyukakat is megnézte, de semmit nem talált.
Csalódottan sarkon fordult. Kiakart menni a fészerből, hogy más módon próbáljon meg a házba jutni, de valaki megragadta a csuklóját és visszarántotta. A tüdejéből kiszökött az összes levegő, kétségbeesetten kapálódzott és minden erejével próbálta leszedni a másik ember kezét. Visítani akart, de a másik magához rántotta és befogta a száját.
Úgy érezte a szíve menten kiszakad a helyéről, ahogy a jeges rémület egyre jobban elárasztotta. A füleibe tóduló vértől alig hallotta, ahogy a másik mély mégis lágy hangon próbálja csitítani. - Faith, kérlek. Én vagyok az.
Faith reszketve, könnyeivel küzdve nézte meg, hogy ki is állította meg. A gyér fény halványan világította meg Daniel arcát, aki aggódó tekintettel méregette.
- Dan? - kérdezte a biztonság kedvéért, elcsukló hangon.
- Igen. - felelte határozottan, majd gyengéden megölelte - Ne haragudj. Nem akartalak, így megijeszteni.
Faith tétován megrázta a fejét. - Nem lényeg.
- Kis híján szívrohamot kaptál...
- Mit vársz? Azt hitem, hogy... hogy...
- Hogy a gyilkos vagyok?
A kérdésre összerezzent, majd bólintott. Persze, hogy azt hitte. - Mit keresel itt?
- Téged.
- De
- Láttalak átmászni a kerítésen és követelek. Gondolom jó indokkal törsz be egy nyomozási területre.
- Hát - kezdte tétován Faith - van rá indokom, de kinevetnél.
- Ugyan már. Nem foglak.
- Biztos? - Faith kétkedve nézte, ahogy Dan bólint, majd elhúzta a száját. Csak hinni fog neki a barátja. - Mikor megtaláltam... tehát akkor azt mondta nekem, hogy - a szavak csak akadozva jöttek a szájára, nagyon nehéz volt neki erről beszélnie a folyamatosan ostromló emlékképek miatt - hogy a mesebeli lények valóságosabbak és - az ajkai megremegtek. Képtelen volt kimondani hogy vér. - Tehát a mesék valóságosak. Nem hittem neki. Azt hittem csak a fájdalom miatt mond bolondságokat, de a híradóban...
- Faith, ne mond hogy te elhiszed azt amiket az öreg asszony és társai állítanak.
- De az egész országból kapnak jelentéseket! - csattant fel a kelleténél hangosabban. Ijedten kapta a fejét az ajtóra, ami felől nyikorgó hang hallatszott. Az őr. Meghallotta őket. - Most mi legyen?
Daniel egy pillanatig bosszúsan ingatja a fejét, majd megragadja Faith karját és berántja a sarokba. Lenyomja a fűnyíró egyik gombját, mire mellettük egy csapóajtó kinyílik. Hezitálás nélkül megy le, maga után húzva a döbbent Faithet. Felettük becsapódik az ajtó, mellettük pedig lámpák villanak fel.
Elengedi Faith karját és elindul az alagútban, hátra sem nézve. Biztos volt benne, hogy a rémült lány nem fog egyedül ott maradni.
Faith értetlenséggel kevert haraggal szugerálja Dan hátát, és örömmel veszi tudomásul, hogy ez a másikat bosszantja. Legalább nem csak ő érzi kellemetlenül magát.
- Honnan tudtál az alagútról? - kérdezi hirtelenjében Faith, megtörve ezzel a kettejük közé beállt csendet.
Daniel megtorpant és a válla felett a lányra sandított. Látszott a szemében a tanácstalanság és a kétely, majd felsóhajtott. - Martha a nagynénim volt.
- Neki nem volt testvére.
- De volt egy, csak nem vér szerinti. Kisgyerekként sokat mászkáltam ebben az alagútban. Martha sokat tanított, hogyan tegyem a lehető legbiztonságosabbá a házam. - Dan vidáman felkacagott - Már akkoriban is paranoiás volt.
Faith szomorkásan elmosolyodott, ahogy elképzelte a kisfiú Danielt és a fiatalabb Marthat, ahogy játszanak. Szív melengető látvány lehetett. Biztos volt benne, hogy Danielnek is nagyon fáj Martha halála. - Menjünk.
- Jó.
Hamar elérték a pincét, ahol felsétálhattak a folyosóra. Halkan mozogtak, nem akarták a kinti rendőr figyelmét felkelteni magukra. Nem szerették volna, ha elkapják őket.
- Merre mész? - suttogta oda a lépcső felé igyekvő lánynak, Daniel.
- A hálóba.
- Minek?
- A naplóért.
Daniel kétkedve ráncolta a szemöldökét. - Martha vezetett naplót?
- Tudnod kellett volna. Elég sokszor említi. - közölte vele szemrehányóan Faith, majd mint aki jól végezte a dolgát, felment a lépcsőn.
- Nekem soha nem beszélt semmi ilyesmiről - sietett utána Dan.
- Amikor én beszéltem vele, minimum egyszer megemlítette, sokszor még azt is elmondta hol van.
- Úgy tűnik ez a te kiváltságod.
- Csak nem féltékeny vagy? - lesett Danielre csíntalan mosollyal Faith.
- Én ugyan nem, csak furcsának találom.
Faith jókedvűen megrázta a fejét, majd benyitott a szobába. Egy pillanatig sem állt le nézelődni, nem is volt rá szüksége. Annyiszor volt már a szobában, hogy csukott szemmel is megtudta volna találni a tárgyakat.
Nyílegyenesen a cikkormányos, faágyhoz sétált és bebújt alá. Könnyűszerrel megtalálta azt is, hogy melyik fa alatt kell keresnie a ládát, és teketóriázás nélkül tépte azt fel. Recsegett, ropogott, de abban a pillanatban nem tudta meghatni.
Előhúzott egy túldíszített fadobozt. - Dan, légyszíves add ide azt a szív alakú medált. - mutatott az íróasztalon heverő ezüst nyakláncra.
Daniel kérdés nélkül oda adta Faithnek, amit kért, majd kíváncsian fölé hajolt. A zárba tökéletesen illeszkedett a medál. Felvillant, majd kattant egyet és Faith már akadálytalanul ki tudta nyitni a dobozt.
Faith finoman végig simított a bőrkötetes naplón, ami a doboz belsejében hevert, majd el is kapta a kezét. A napló ragyogott, és olyan forró volt, hogy tükör tojást lehetett rajta sütni. Rémülten dobta el a dobozt és egyenesen Danielbe kapaszkodott.
Körülöttük az egész, barnába burkolt szoba hullámozni, és elmosódni látszott. A kinti madárcsicsergés, amit eddig hallottak, hirtelen megszűnt. Semmit nem hallottak és a látásuk is egyre homályosabb, egyre feketébb lett.
- Dan?! - kiáltotta kétségbeesetten Faith, de a hangja elhalt, még ő maga sem hallotta.
Rémülete, csak fokozódott, amikor azt érezte, hogy képtelen nyitva tartani a szemét. Akárhogy próbálkozott, lecsukódtak a pillái. Már semmit nem érzet maga körül, a tudata mintha kikapcsolt volna. Elnyelte a fekete mélység.
